Csak, hogy tisztázzuk: nem fogok egy nap háromszor-négyszer írni, viszont most szünetet kaptam (a nyelvvizsgára készülésem miatt) és unatkozom így elárasztalak titeket az örültségeimmel! Remélem, hogy örültök... Na akkor ígértem, hogy írok egy kicsit a HP mániámról, de figyelmeztetlek titeket, hogy egy picit hosszú lesz és lehet, hogy néhol még kusza is, de most, hogy lehetőségem nyílik ellátogatni Londonba az összes emlék a felszínre tör, ami ehhez a csodálatos film- és könyvsorozathoz kötődik!

A történettel nyolc éves koromban ismerkedtem meg (ez körülbelül 2005 nyarán lehetett) akkor még nem igazán voltam oda érte sőt, nem értettem, hogy miért imádja mindenki. Talán ehhez is el kell érni egy bizonyos szintet, úgy értem, hogy egy három évesnek magyarázhatod Picasso tehetségét ő akkor is csak krikszkrakszokat fog látni (bár megkockáztatom, hogy még én is ebben a stádiumban vagyok...), de boldogan mondhatom, hogy én megértem rá, azt hiszem még időben! Mint sokan mások, én is együtt cseperedtem fel a "kis" Harryvel és barátaival. Együtt izgultam velük az első vizsgájukon, együtt sírtam velük amikor Dumbledore meghalt. Együtt harcoltam velük az utolsó roxforti csatában. Amikor a hetedik rész végén kijöttem a moziból nem tudtam megszólalni. Hazafelé a vonaton pedig sírva fakadtam (páran aztán hülyének néztek az biztos...) ugyanis akkor fogtam fel, hogy nem lesz már több. Nem lesz már az, hogy oké még másfél évet kell várni és jön a következő a moziba, azt csak kibírjuk valahogy. NEM! Akkor és ott a vonaton értettem meg, hogy vége van. Harry boldogan fog élni a családjával, de már az én vigyázó szemeim nélkül. Nem fogom tudni, hogy mikor fog következőleg a Roxfortba látogatni vagy, hogy Ron melyik gyermeke fog majdnem megbukni egy vizsgán. Be kell valljam nektek: ez egy kib*szott rossz érzés!

De a szívünkben mindig ott fog élni a történet... Lehet, hogy borzasztó hülyén hangzik, de az egész Londoni kirándulásban a Harry Potteres boltot várom a legjobban. Csak reménykedni tudok abban is, hogy hátha találkozok valamelyik színésszel az utam során. De a remény végig ott van/lesz! :)